Főoldal Kultúra Húsz éve halt meg a Király, aki soha nem uralkodott – Zámbó Jimmy emlékezete

Húsz éve halt meg a Király, aki soha nem uralkodott – Zámbó Jimmy emlékezete

0 megtekintés

Gyerek- és kamaszkorunkban hozzászoktunk ahhoz, hogy lakótelepi környezetünkben szinte mindig csak egy ember, egy család adott pénzt a nagyobbacska dolgokért. Az egyik figura fizetett elő kábelszolgáltatásra, a többi dekóderrel húzta a csatornákat. Csak egy család vett eredetiben játékot a konzolhoz, a többi azt sokszorosította. Másoltuk a más által megvett CD-ket.

Egyetlen előadóművész jelentett kivételt: noha minden évben jelent meg albuma, mindenki igyekezett megvenni a kazettát, CD-t. Bár őt a rádiók nem favorizálták, anélkül is milliók királya lett. Ő – másokkal ellentétben – nem magát nevezte királynak, hanem a kiskeresetűek Magyarországa, a kulturális perifériára szorultak emelték a trónra. Zámbó Jimmy húsz éve a tehetségéhez méltatlanul, de hedonista, önpusztító és megjátszós életmódja alapján nem állítható, hogy nem sorsszerűen halt meg.

Gordon Eszter

Amennyire jól hangzik a duma, amely szerint a bűnbánó férfiak a kívánságműsorokban az „Egy jó asszony mindent megbocsát” című Zámbó-szerzeménnyel üzentek haza bocsánatért esedezve, annyira nem igaz. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy felnőtt férfiak tízezrei barátaik és rokonaik által hallgatott adásokban vallják be, amit mások egy életen át sem mernek. Aki szerint ez tömegével fordulhatott elő, annak nem sok kapcsolata van az élettel és annak büntetőjellegével.

Hogy Zámbónak az élethez nagyon is volt, azt jelzi, sokáig úgy csücsült az eladási listák élén, hogy a kereskedelmi rádiók tényleg alig játszották. Méghozzá azért, mert dalai – úgy szövegileg, mint zeneileg – nem voltak beilleszthetők a kereskedelmi logikába. Zámbó hallgatói ugyanis főként azok a honfitársaink voltak, akikre a korszak kultúr- és médiamoguljai nem tartottak igényt az uralt nyilvánosságban. Hiszen mint tudjuk, minden korszakváltás nagyon igényes. Elsősorban másokkal szemben.

Ám a rendszerváltás első évtizedének derekára már befogadták a Királyt: addigra ez már mindkét félnek jó üzletnek nézett ki. Hívei hűségesek voltak hozzá: ha már esélyük nem volt a felemelkedésre, legalább saját királyuk legyen.

Elég megnézni a Zámbót utolsó útjára kísérő tömegről készült fotókat: reményvesztett, sokszor rosszul öltözött nők és férfiak álltak a temetőben. Azok, akiknek a „legkisebb is számított” már akkor is, amikor ez még nem egy szlogen volt.

Ők a rendszerváltás gazdasági – így pedig kulturális és politikai – károsultjai, akiknek Zámbó A és B oldalnyi világa volt az élhető valóság.

Ennek fényében különösen furcsa volt hallgatni, amikor a magukat kulturálisan sokra tartók úgy kezdtek Zámbóról szóló mondatokat, hogy  „csak-csak elismerem tehetségét, de hát a dalai és szövegei, no meg az öltözködése”. Ez elsősorban azért figyelemre méltó, mert Zámbó öltözködési és ékszerkultúrája valójában nem sokban különbözött a hallgatóiétól. Merthogy a médiumuk volt.

Tény, hogy dalai és szövegei a szentimentalizmus szélsőséges túlfokozásai, éppen ezért érzelmi kereteik nagyon hasonlítanak arra, mikor valaki egy futballcsapat szurkolója. (Nem tartozik ide, de nem tudom, mikor könnyeztem annyit, mint a Sunderland ‘Til I Die című sorozatot nézve. Ez is jelzi, csapathoz tartozni a legmélyebb érzelmi közösség, szerelmet ehhez képest könnyű leírni.)

Vágyakozás, roncsolt kapcsolatok, „talán majd most…nem, ma sem” életérzés, kis- és nagy hazugságok magunknak és másoknak, a szerelem becsap bennünket, mi pedig a szerelmet. Istenkeresés (azaz egy tisztább élet igenlése) és Isten elhagyása (másképpen: bűnös, önmagát becsapó, gyenge vagy léha én). Az elindulás szüksége, az ittmaradás, mint egyetlen lehetőség belátása. Sors előli kitérés triviális küzdelme, és még triviálisabb lehetetlensége. Küzdelem és tehetetlenség, szeretve lenni, a felénk áradó érzelmek lekötésének képtelensége.

Egyebek mellett ezek a Zámbó-szövegek toposzai, és ezekben a dalszöveg- és lélekhelyzetekben éltek azok, akik minden évben és eredetiben vették meg az új albumot. Akiket éppúgy elkapott egy érzés – csak nekik ez az érzés maga a jelen, a múlt és a jövő totális egysége volt –, mint Kulka Jánost, aki egy 1988-as Zámbó-számot idézett fel („Valahol bús dal szól”), amikor egy reggeli műsorban a Királlyal beszélgetett. Azt állította, egész nyáron ezt a dalt hallgatta. A színész – aki minden tekintetben és megérdemelten a kulturális elithez tartozik – azzal zárta mondandóját: „Nem szégyellem”. Ez volt az elismerés kifejezése, és ha Kulkán múlott volna, Zámbót be is fogadják.

Ott van nekünk például Máté Péter, aki az elit- és kánonalkotók tiszteletét is megkapta. Tehetségéhez kétség sem fér, ahogyan ahhoz sem, nehéz lenne győztest hirdetni a Máté vs. Zámbó „szentimentalizmus- és giccskultúra a dallamokban és a dalszövegekben” versenyben. Ez nem is ízlés, hanem belátás kérdése, de a „Hull az elsárgult levél”, az „Elmegyek”, az „Ott állsz az út végén” semmivel sem más vagy több, mint a „Bukott diák”, a „Hidd el, nem lesz jobb máshol” vagy a „Késő már”. Szövegileg legalábbis semmiképpen, zeneileg összehasonlítani pedig ahistorikus lenne. Hasonló alak Szécsi Pál is, aki a hangja mellett dalainak érzelgősségével és kellemes infantilizmusával is nevezhetne előbbiek versenyébe. Máté és Szécsi – szemben Zámbóval –viszont soha nem volt nevetségesség tárgya, különösen azért nem, mert az új világ régi-új kánonalkotói mégiscsak rájuk voltak szerelmesek, csalódottak, szárnyalók és bukottak. A „mi giccsünk az más giccs” – világos.

Zámbót 20 éve gyászolják azok, akiket György Péter esztéta Pintér Tibor Nemzeti Lovas Színházának „Jimmy – a király legenda” című úgymond musicalje kapcsán úgy ír le, ahogy kell:

Zámbó Imre, azaz Jimmy, a király, negyvenhárom évesen lőtte magát főbe, bolondul, tévedésből, ugyanúgy, ahogy élt. Már halála előtt a populáris kultúra hőse volt, ám a kétezres évek első felében mítosza valóban minimum százezrek számára volt valóságos dráma. Művészete, amint halála, a külső kerületek ügye maradt, Jimmy soha nem lett celeb, nem tartozott a középosztály különböző rétegeit szórakoztató üresfejű, gőgös, nárcisztikus egománok közé, akiknek tévéműsorai, Hajdú Pétertől Bochkor Gáborig kizárólag saját magukról szólnak.

Ehelyütt az egyetemi professzor kevéssé ismert írásából idéztem. Okkal kérdezhette egy kommentelő, hogy ez valami trollkodás-e részéről, hiszen az elit ritkán (helyesebben soha) nem beszél így Zámbó kulturális emlékezetéről és közönségéről, mely „pontosan megértette, hogy róluk van szó: s a reményről, hogy a Király nem hazudik, nem csak művészkedik, nem csak pénzt keres és élményfürdőt kínál, hanem – ha tetszik, ha nem – az igazat mondja, amire nekik is (amúgy mindannyiunknak) égető szükségü(n)k van”.

Szemben az előbb említett előadókkal, Zámbó Jimmy emlékezetének nincs már túl sok jó éve. Egyrészt mert továbbra is összelitnyi játék a kívánatos kulturális normáktól eltérő honfitársak kulturális reprezentációjának lefojtása. Másrészt kizárják balról is (jobbról nem is várhatjuk az elismerést – szerencsére). Továbbra is gond és következmény nélkül el lehet mondani és hirdetni, hogy a munkásmozgalom két világháború között kibontakozó, későbbi nagy időszakában is mennyire emancipatorikus volt. Hogy a (fizikai) munkás antialkoholista, versenysportot elutasító testkultúra-orientált, természetjáró is lehet, olvasókörökben és dalárdákban képes felszabadulttá lenni és így tovább. Ehhez képest Zámbóról könnyen mondható, hogy ááá, csak a piszok.

Ez utóbbi nem, az előbbiek viszont mind igazak. De az is, hogy a munkásmozgalmon belül az ismertetett karakterjegyekkel leírt közösség nem jelentékeny szubkultúra volt, és a korabeli munkáskultúra felvilágosult jellege mellett maszkulin és kevésbé absztrakt is volt. Elbábozhatjuk, hogy a semmiféle biztonsággal nem járó napi kizsákmányolási szakasz (eufemisztikusan fogalmazva: „munka”) után ment a Kassák-olvasás és a Bálint György publicisztika-elemzés, ám az olvasók pontosan tudják, hogy a mozgalmi százezrek nem tudtak így élni. Nem lustaságból vagy progresszióelleneségük miatt, hanem mert nem volt hozzá erejük.

Nem volt ez másképp a rendszerváltást követő évtizedben sem, és tömegével ma sem TGM-et vagy Mércét kattintanak a rezsim- és valóságvesztesek, mert erre nincs se idő, se erő. Az is igaz, hogy már nem is Zámbóban olvassák és hallgatják a ramaty jelent, hanem olyan kulturális formákban találnak magukra (érzelemtől inkább, mintsem szavaktól túlfűtött youtuberektől kezdve a retrozenekarok sokadig hullámának esztétikailag is zavaros tátogásán át a páros és ragrímekben szóló szeretetmondásokig), amelyek berzenkedést válthatnak ki a kultúrkreatívokból – oldaltól függetlenül.

De akkor is.

Gyerekként nem hallgattam Zámbó Jimmyt, hallgattatták velem. Szomszédunk úgynevezett „nagyszobájában” a leginkább csak szóban hivatkozott „hifitorony” elnevezésű sípládában minden szombaton, háztartási munka közben felcsendült, így nem lehetett nem hallgatni. A szomszédnő akkor pénztárosként dolgozott egy bevásárlóközpontban annak semmi előnyével. Számára a péntek este a robotmunka végének a metaforája volt. A szombat délelőtti Zámbó-dalszövegek pedig vigasztalásokká váltak.

Meggyőződésem, hogy nem vagyok egyedül azzal a benyomással, hogy minden Zámbó-hallgatással kapcsolatos élményem olyan helyzetekhez kapcsolódik, amelyben a munkatársadalom sűrűsödik. Ezeket a kapcsolódási pontokat úgy hívom, barátok, ismerősök, emberek, akik

úgy húzták és nyomják a munkát napról napra, hogy a pofám lesülne, ha egyszer felkérdezném őket: Mondd, te hogyan szeretheted Zámbó Jimmyt?!

Merthogy a szerelmet, a tőlünk akár idegen érzéseket nem vitathatjuk el hallgatóitól, ahogyan a megélt gondokat vagy az átélt örömöt sem. Ezekre is emlékezteti őket Jimmy, ezt adja nekik, továbbá a szeretet fájdalmas erejét, a nosztalgia hullámait. Zámbó maga is felvállalta, hogy kiknek szól, nem akarta eljátszani a komoly művészt, csupán a szórakoztatót és a vigasztalót.

A Király 20 éve halott, megállíthatatlanul távolodik tőlünk. Nem épült be tisztelete a kulturális kánonba, kevés Kulka-gesztus volt ahhoz, hogy a munkások, az alsó-középosztálybeliek prezentációja saját jogán és nyelvén legyen része a politikai valóságnak.

És ez már így is marad.

Egyik oldalon a Királyban magukra ismerők, másikon a Zámbón és hívein – és persze ebből logikusan következően e sorokon is – csak fölényesen mosolygók. A kettő között pedig marad az a szakadék is, ami a kulturálisan kifosztottakat a kulturálisan jóllakottaktól elválasztja.

Az a lyuk, ahol egy ország zuhan a mélybe.

Forrás: 24.hu - Kultúra rovat

További hírek a témában

Ez weboldal sütiket használ, hogy a felhasználói élményt javítsa. Feltételezzük, hogy ezzel egyetért, de ha akarja, bármikor letilthatja. Elfogad Részletek