Főoldal Vélemény Digitális oktatás: butít és nyomorba dönt

Digitális oktatás: butít és nyomorba dönt

2 megtekintés

A koronavírus megjelenésével Magyarországon idén márciusban égett bele mindenki agyába a digitális oktatás fogalma, amire állítólag évek óta készítettük fel a tanárokat, és amihez minden feltétel adott az országban. Vagy mégsem?

Márciusban az egyik pillanatról a másikra bejelentett digitális oktatás váratlanul érte mind az iskolákat, mind a családokat: sok helyen alapvető feltételek hiányoztak, hiányoznak ahhoz, hogy valódi, bármilyen szinten is hatékony tanítás tudjon történni. Az első probléma a laptopok korlátossága volt családon belül, hiszen egyes iskolákban napi szinten kellett online órákon részt venni a diákoknak, így a home office-ban ragadt szülők dönthettek: vagy dolgoznak, vagy pedig odaadják a gépüket a gyereknek, hogy tudjon haladni a tananyaggal. A második probléma az volt, hogy 

a tanárok jelentős része egyáltalán nem volt digitálisan képzett: gyakorlatilag semmilyen digitális oktatási módszertani ismerettel nem rendelkeztek,

így jobb híján – illetve az egyoldalas minisztériumi „módszertani összefoglaló” alapján – a személyes oktatást próbálták egy az egyben interpretálni a digitális térbe, ami a mai napig teljesen szürreális helyzetekbe kényszeríti mind a tanulókat, mind a tanárokat.

Ellocsolt uniós milliárdok

Míg Magyarországon az elmúlt évtizedben forintmilliárdokban volt mérhető a tananyagfejlesztésre kapott uniós támogatások mértéke, elmondható, hogy az elmúlt tizenöt évben aligha történt bármilyen érdemi fejlesztés vagy innováció ezen a téren. Ha nagyobb mérföldköveket keresnénk ebben a folyamatban, akkor az általános iskolai és középiskolai oktatást nézve 2004-ben a Sulinet Digitális Tudásbázis csillantotta fel először a reményt a jövő tanulási lehetőségeit illetően, ezt követően pedig 2008-tól az interaktívtábla-beszerzésekben látták meg sokan sokkal inkább az üzleti, mintsem pedagógiai lehetőséget. A hazai közoktatás digitális kiterjesztése harmadik mérföldkövének az általános iskoláknak és középiskoláknak szánt, digitális tananyagokat tömörítő Nemzeti Köznevelési Portál 2016-os indulása tekinthető: a 2,3 milliárdért létrehozott portál meglepően ergonomikus és modern formavilágban kínál digitalizált, főleg szöveg-kép-videó központú tananyagokat az érdeklődők számára. 

A felsőoktatásban azonban talán még rosszabb is a helyzet:

az uniós támogatásokat több helyen vagy az ingyenes forráskódú moodle mint virtuális oktatási környezet telepítésekre gründolt igénytelen tananyagokra locsolták, vagy pedig jellemzően egy-egy régi könyv új címlapos kiadására, ráncfelvarrására fordították, hangzatos kutatási témák és bizonyos pozíció felett egzotikus külföldi tanulmányutak kíséretében.

Nem csoda tehát, hogy amíg országszinten, papíron rengeteg pénzt költöttünk az oktatás fejlesztésére, addig ebből ma szinte semmi nem látszik.

Papírra sincs pénz

Digitális oktatás 0.1

Mi is történik napjainkban digitális oktatás címén? Az online tanóra általában a tanár kamera és monitor előtti monológjából áll, minimális interakcióval, a másik oldalon a belépett, de sokszor teljesen más foglalatosságot űző, például filmet néző, sakkozó diákkal. Hogy hogyan zajlik aztán a számonkérés? Felmegyünk egy weboldalra, bejelentkezünk, majd egy kérdésbankból véletlenszerűen kevert kérdéssort kell kitöltenie a diákoknak, melyet – ne legyen illúziónk – az első pillanattól kezdve mindenki mindent ment, fotóz, screenshotol, és a harmadik kitöltő már valamennyi kérdés és válasz birtokában áll neki a vizsgának. Az általános és középiskolai oktatásban az online beadandó, lánykori nevén házi feladat a legkreatívabb műfaj: az e-mailen való elküldéstől és visszaküldéstől kezdve az e-Krétába adminisztrált feladatokon keresztül a Microsoft Teams-be feltöltött offline, vagy online – lehetőleg angol nyelvű – belinkelt tananyagokig mindenki össze vissza küld mindent.

A digitális oktatás ugyanis, mint lehetőség, korántsem ott kezdődik, hogy a meglévő, frontális vagy korlátozottan interaktív oktatási lehetőségeket egy az egyben az internetre átültetjük. A digitális világ adta lehetőségek ugyanis mind az impulzusok mennyiségében és minőségében, mind interakciós lehetőségek sokszínűségében teljesen más dimenziókat nyitnak, mint a hagyományos oktatás. 

A digitális oktatás nem a Skype, nem a Zoom, és nem az e-mailben elküldött házi feladat.

A jelenlegi formában az oktatás digitalizációja körülbelül ott tart, mint amikor a print magazinokat lehetett lapozgatni a képernyő előtt: mindenféle gondolat nélküli totális tévút az, amin menetel a szakadék felé a szebb napokat is látott tanár- és tanulói társadalom. Persze a digitális oktatási módszertani kérdéseknél akad fontosabb kérdés is a mindennapokban a hazai általános és középiskolákban: például hogy 

az állami, ingyenes, rossz tankönyvek helyett titokban milyen alternatív könyvekből lehessen tanítani a gyerekeket.

Jól szemlélteti az uralkodó kőkorszaki állapotokat, hogy nemhogy központi, saját oktatásmenedzsment-rendszerrel integrált, interaktív, gamifikációra épülő, több digitális eszközre is kiterjeszthető, azokat összekapcsoló tananyagok és hozzájuk kapcsolódó, szinte észrevehetetlen számonkérési lehetőségek nem léteznek ma a magyar iskolákban, hanem sok esetben az iskolákban extra szolgáltatásnak számító papírlapra is a szülőknek kell feketén összedobni a pénzt.

Adattudatosságból elégtelen

A Skype, Zoom, Google Classroom, Discord és Microsoft Teams platformokra kényszerített közoktatás igen pontos látlelet országunk adattudatosságával kapcsolatban is. A XXI. században ugyanis elvárható lenne, hogy egy ország rendelkezzen egy központi, országhatárokon belüli szerverparkban lévő tudástárral, központi, saját anyanyelvű online tananyagokkal és oktatási platformmal, és az ezekhez szükséges infrastruktúrával. Ez Magyarországon nem vagy csak részben és csírájában – lásd Neptun, vagy eKréta – lelhető fel. Vannak azonban zömében amerikai cégek által üzemeltetett platformok, melyeknek a koronavírus-járvány megjelenésével

a nulladik pillanatban szolgáltattuk ki egyszerre a tanárokat, a diákokat és a hazai közoktatást, mindenféle adattudatossági útravaló vagy biztonsági tájékoztatás nélkül.

Habár ennek a direkt következményeit ma még nem érezzük, nem látjuk, de ez ebben a formában sajnos több kárt okoz, mint hasznot: az évtizedek óta érlelt és dunsztolt „mindenki lehet diplomás” életérzéshez egyszerre teremti meg a tanulás és a tanítás illúzióját is, mely álomból – ha nem változtatunk gyorsan  nagyon fájdalmas lesz az ébredés minden résztvevő számára.

A szerző informatikus-közgazdász, mérnök-tanár.

(Borítókép: MTI Fotós: Bruzák Noémi)

Forrás: Index.hu - Vélemény rovat

További hírek a témában

Ez weboldal sütiket használ, hogy a felhasználói élményt javítsa. Feltételezzük, hogy ezzel egyetért, de ha akarja, bármikor letilthatja. Elfogad Részletek