Főoldal Technika és Tudomány Vajon mi lát Barack Obama, ha a tükörbe néz?

Vajon mi lát Barack Obama, ha a tükörbe néz?

4 megtekintés

„Ez a könyv elsősorban a fiataloknak íródott – felhívásként, hogy forgassák ki sarkaiból a világot, és hozzák létre kemény munkával, elszántsággal és jó adag képzelőerővel azt az Amerikát, amely végre legjobb valónkat tükrözi!” – írja memoárja, az Egy ígéret földje előszavában Barack Obama, de a 760 oldal olvasása közben könnyen lehet olyan érzésünk is, hogy a volt elnök ezt a könyvet magának írta. Mert a sokszor kimerítő részleteséggel felidézett politikai döntési folyamatok és a néha röhögésbe, máskor sírásba átcsapó családi anekdoták mellett a szerző olykor önmarcangolásba átcsapó önvizsgálatot folytat.

Az elmúlt négy évben talán elszoktunk attól, hogy egy elnök gondolkodik, Barack Obamánál viszont ez a tevékenység olyan létfontosságúnak tűnik, mint a légzés, az Egy ígéret földje pedig tele van olyan, elsősorban saját magának szegezett kérdésekkel, amelyek sok-sok gondolkodást kívánnak. (Nem véletlenül vaskos a kötet, és csak viszonyításképp: az utolsó oldalakon még csak 2011-ben járunk. Igen, lesz második része.)

© ARTUR WIDAK / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP

A kötetben ennek a sok-sok gondolkodásnak két személyes íve rajzolódik ki. Obama nagyon sok érzelmi és intellektuális energiát fordít arra, hogy megértse a döntését, miért is indult el az elnökválasztáson, miért akart elnök lenni – ebben a folyamatban kemény kérdezőnek számít az ötletért kezdetben finoman szólva sem rajongó Michelle Obama –, majd nyolc évvel később az foglalkoztatja, hogy mit tett az elnöksége Amerikával, mit hozott ki Amerikából az ország első fekete elnöke.

Barack Obama gyanakodva vizsgálja a saját ambícióit, kíméletlenül szálazza szét a motivációt, amely a politikai karrierjének az egyes állomásaihoz vezetett. Különösen, ha egy vereséget kell kontextusba helyezni. Obama 2000-ben indult el a képviselőválasztáson, és kikapott, ahogy a könyvben fogalmaz, megalázó vereséget szenvedett, a politikai hivatalok hajszolását pedig egyszer csak szélmalomharcnak, a benne rejlő potenciál elfecsérlésének látta. De ennél is tovább megy az önvizsgálatban:

„Ami pedig még rosszabb, rájöttem, hogy nem a világ megváltoztatásának valamiféle önzetlen álma sarkallt a képviselőválasztáson való indulásra, hanem korábbi döntéseim igazolásának kényszere, vagy az egóm simogatása, netán az azok iránti irigység elnyomása, akik elérték, amit én nem. Másképp fogalmazva,

éppen azzá váltam, amit fiatalkoromban annyira igyekeztem elkerülni. Politikus lett belőlem – ráadásul annak sem valami jó.

© Obama családi archívum

Nemcsak a feleségének, hanem saját magának is meg kellett válaszolnia aztán, hogy egy ilyen vereség után miért döntött úgy rögtön, hogy versenybe száll egy szenátori székért. A személyes motivációból pedig talán ezen a ponton lesz történelmi lehetőség: „nem annyira azt hittem, hogy győzni fogok, inkább azt, hogy győzhetek, és ha így történik, nagy hatást gyakorolhatok.”

Az elnökválasztási indulást megelőző tépelődés eredményeként megszületett gondolatokkal pedig még Michelle Obamát is sikerült meggyőznie.

Barack Obama a könyvben felidézi azt a decemberi napot, amikor a tanácsadói csapata még egyszer utoljára összeült, mielőtt végleg döntött volna az indulásról. Rengeteg kérdést beszéltek át, de a legfontosabbat mégis Michelle Obama fogalmazta meg:

Miért kell épp neked elnöknek lenned?

© Obama családi archívum

És Obama válaszában már nagybetűvel van ott a történelem: „Azt tudom, hogy attól a naptól fogva, hogy felemelem a jobb kezem, és leteszem az elnöki esküt, a világ másképp tekint majd Amerikára. Tudom, hogy a gyerekek az ország minden részén – fekete gyerekek, latin-amerikai gyerekek, olyan gyerekek, akik nem tudnak beilleszkedni – másképp tekintenek majd saját magukra, kitágul a perspektívájuk, megsokszorozódnak a lehetőségeik. És ez önmagában… ez önmagában is megéri.”

A volt elnök azzal a reménnyel vágott bele a választási kampányba, hogy „Amerika lerázza fajgyűlölő múltjának bizonyos maradványait.” Hogy ez mennyire kemény feladat volt, az most, négy évvel azután, hogy átadta a Fehér Házat Donald Trumpnak talán még nyilvánvalóbb.

Az Obama elnökségét övező elvárások, a személyét körbelengő áhítat hatalmasra növesztették azt a szakadékot, amely a valóság és a vágyak között feszült. Ebben a felfokozott hangulatban az elnök, akiről nem mondható, hogy nem félt nagyot álmodni, tudta azt is, hogy a valóság talaján kell maradnia, amit részben valószínűleg a már emlegetett folyamatos önreflexiónak is köszönhetett. Így fordulhatott elő, hogy amikor jött a hír, hogy megkapja a Nobel-békedíjat, rögtön visszakérdezett, hogy mégis miért.

© Obama családi archívum

A nagy elvárások csapdájából nem könnyű kivergődni. Az Egyesült Államok múltját, közelmúltját és jelenét figyelembe véve Barack Obama megválasztása már a bőrszíne miatt is megkapta a történelmi jelzőt – és akkor még nem is tett le semmit az asztalra. Faji kérdésekben szinte lehetetlen kötéltáncot kényszerít magára Obama, aki mintha folyamatosan figyelembe venné, hogy a fehérek mit gondolnak róla, miközben egyszerre kér „optimizmust” és „stratégiai türelmet” a feketéktől. Hogy nyelvi, kommunikációs szinten hogy néz ki ez a kötéltánc? „A fehéreket szövetségesként, nem pedig a változás kerékkötőiként kellett üdvözölnöm, az afroamerikaiak harcát pedig a becsületes, igazságos és nagyvonalú társadalomért vívott küzdelem szélesebb perspektívájába kellett illesztenem” – írja. Szép feladat a megosztott Amerikában.

Az elnökválasztási kampánystratégia keserves megszületését felidéző részekből érzékletesen jönnek át ezek a dilemmák. Vissza kell venni minden olyan témából, amelyet esetleg faji alapú sérelemként lehetett volna értelmezni, vagy bármilyen módon „a fekete jelölt skatulyájába” zárta volna őt. Faji kérdésekben pedig egyszerű az előrelépés: győzni kell – de persze úgy, hogy olyan választók szimpátiáját is elnyerje, akiknél „egy fekete elnök elfogadása komoly lélektani próbatételt jelentett.” Az ekkor még csak tanácsadóként, később fehér házi szóvivőként Obamának dolgozó Robert Gibbs közben poénnal üti el a nyilvánvalót:

Hidd el, bármit is tudnak rólad, azt biztosan észrevették, hogy nem hasonlítasz az előző negyvenhárom elnökre!

Nemcsak észrevették: pánikba estek. „Mintha puszta jelenlétem a Fehér Házban elegendő lett volna ahhoz, hogy mélységes pánikot keltsen bennük, és úgy érezzék, felborult a természet rendje” – írja Obama a könyvben, és miközben azon tépelődik, hogy „bűnös önhittség” volt részéről azt gondolni, hogy a faji kérdésekben képes lesz hidat verni a feketék és a fehérek közé, az azóta eltelt négy évre egy saját felismerésben talál magyarázatot.

© SAUL LOEB / AFP

Obama szerint a változás, amelyet a zászlójára tűzött, és amelyet a személye képviselt, szinte azonnal kiváltotta az ellenreakciót. Ennek talán a csúcspontja (és a fake news/post-truth világ egyik előfutára) volt az összeesküvés-elmélet, amely azt terjesztette róla, hogy nem az Egyesült Államokban született, tehát nem amerikai állampolgár, tehát semmi keresnivalója a Fehér Házban. És talán senki nem vetette bele magát olyan lelkesen ebbe az összeesküvés-elméletbe, mint az utóda, Donald Trump, akit a Fehér Házig repített a pánik, amelyet Obama elnöksége kiváltott.

A dühre, félelemre és gyűlöletre építő populista politikai irányzat lényegére megint csak Michelle Obama mutat rá, amikor az egyik fehér házi estén a tévében felbukkan a Tea Party egyik gyűlése dühös zászlólengetéssel és gyűlölködő szlogenekkel.

Felkapta a távirányítót, és kikapcsolta a készüléket, egyszerre haragos és lemondó arckifejezéssel.

– Ez csak valami tévedés, ugye? – kérdezte.

– Mármint mi?

– Hogy félnek tőled. Félnek tőlünk.

© RICK WILKING / POOL / AFP

Obama memoárját átszövik ezek a sötét utalások a mind inkább szélsőségessé váló megosztottságára, a modern Republikánus Párton belüli szélen már régóta lappangó sötét erőkre – az idegengyűlöletre, az értelmiségellenességre, a paranoiás összeesküvés-elméletekre, a feketékkel és barnákkal szembeni ellenszenvre, amit Donald Trump politikai kampánya meglovagolt – miközben Trump neve csak a könyv vége felé bukkan fel.

Barack Obama azzal az elképzeléssel indult neki bő nyolc évvel ezelőtt az elnökválasztásnak, hogy ha egy kampány valahogy megkérdőjelezné az Amerikát uraló politikai dogmát, miszerint az amerikai nép mélyen megosztott, akkor lehetségessé válna egy új megegyezés a polgárok között. Az elnöksége évei alatt pedig annyira elfoglalt volt, és annyira hitt abban, hogy egy elnöknek nem szabad panaszkodnia a nyilvánosság előtt (még akkor sem, ha afrikai sámánként, Hitlerként vagy mindenféle állatként ábrázolják), hogy a Donald Trump előtt a Fehér Házat megnyitó erők mozgásba lendülésével nem is igazán foglalkozott. Obama egy interjúban beszélt arról, hogy miközben a Trump-elnökség ideje alatt a könyvet írta, kirajzolódtak előtte azok a saját elnöksége alatt történt dolgok, amelyek előrevetítették mindannak az árnyékát, ami aztán az elmúlt négy évben történt.

© Obama családi archívum

Az Egy ígéret földjéből persze kiderül, hogy Barack Obama még mindig hisz Amerikában. Más kérdés, hogy Amerika jó része már nem hisz egy olyan vezetőben, mint amilyen ő volt.

Barack Obama memoárja december 9-én jelent meg magyarul a HVG Könyvek gondozásában.

HVG Könyvek Kiadó – Egy ígéret földje

Elnöki memoár I. Lebilincselő, személyes vallomás a történelemformáló pillanatokról – az elnöktől, aki arra inspirált, hogy higgyünk a demokrácia erejében Barack Obama izgalmas, várva várt elnöki memoárjának első kötetében elmeséli valószínűtlen útjának történetét, amely során az identitását kereső ifjúból a szabad világ vezetőjévé vált.

Forrás: HVG.hu - Tech rovat

További hírek a témában

Ez weboldal sütiket használ, hogy a felhasználói élményt javítsa. Feltételezzük, hogy ezzel egyetért, de ha akarja, bármikor letilthatja. Elfogad Részletek