Főoldal Vélemény Magyar gyorsnaszád az amerikai partoknál

Magyar gyorsnaszád az amerikai partoknál

8 megtekintés

A kiváló politikai elemző, Török Gábor november 13-i Facebook-bejegyzésében azt írta a kormány Egyesült Államok-politikájáról és különösen az amerikai cégeket büntető módon bevezetendő új dohányadóról, hogy „a »chicken game« egy kockázatos játék, de különösen életveszélyes és értelmetlen akkor, ha Kispolszkival megyünk a kamionnal szemben”.

Ki veszít?

A „chicken game” egy eredetileg Amerikából származó sajátos bátorságpróba. Úgy zajlik, hogy a két, egymással megmérkőzni kívánó fél autóval elindul egymással szembe, és az veszít – és kapja a megalázó „chicken” jelzőt (magyarul a gyáva nyúl az állatos hasonlat) –, aki előbb rántja el a kormányt. Sajátossága, hogy ha egyik fél sem enged, az legvégül mindkettejük valószínű pusztulását vonja maga után az azonos méretű járművek frontális ütközése miatt.

Éppen ebből adódik, hogy Török Gábor a jelenlegi magyar–amerikai feszültségek leírásában valószínűleg túlzottan optimista volt, mégpedig két okból. A Budapest és Washington közti feszültségek ugyanis eltérnek a klasszikus chicken game-től, mind a kitérés nehézségét, mind pedig a szemben álló felek méret- és erőbeli különbségét illetően.

Minél később, annál jobb

A jelenlegi magyar–amerikai feszültség az idő előrehaladtával egyre több veszteséggel jár, egyre nehezebb kitérni. A „chicken game” során ugyanis technikai értelemben semmivel sem nehezebb elrántani a kormányt a másiktól ötvenméteres távolságra, mint húsz méterre. Ez természetesen csak azzal a megkötéssel érvényes, hogy egyik fél sem óhajtja ténylegesen megkockáztatni a halálos ütközést, tehát a valódi kérdés nem az, hogy vajon kitérnek-e, hanem az, hogy mikor.

Sőt, tulajdonképpen minél később rántja el valaki a kormányt, annál bátrabbnak tűnik, annál mérsékeltebb tehát a presztízsveszteség, ha végül az ellenfél bizonyul elszántabbnak. Ha valaki mindössze húsz méterre az ütközés helyétől tér ki, azt a saját támogatói sokkal bátrabbnak tartják majd, mint ha már ötven méternél kitért volna. Tehát racionális játékosok esetén a „chicken game” során az idő előrehaladtával az elérhető relatív nyereség növekszik (nyilván az ütközés pillanatáig, amikor ez hirtelen véget ér), miközben a kitérés technikai végrehajtásának bonyolultsága állandó.

Kockázat nélkül

Az absztrakt feladványok világától a politikai gyakorlat színterére visszatérve tehát megállapítható, hogy tulajdonképpen biztonságos és racionális politikai stratégia lehet egy tisztes vereségre játszani, kellően demonstrálva a bátorságot a saját tábor előtt, de nem kockáztatva a pusztulást. Különösen igaz ez akkor, ha nagyobb-erősebb ellenféllel szemben versenyzünk, lásd Török Gábor Kispolszki versus kamion példáját. Kellően későn elrántott kormányok esetében a két versengő fél utólag valószínűleg egyet is tudna abban érteni, hogy abszolút értékben egyikük sem volt gyáva, viszont végül mindketten racionális módon cselekedtek.

Folyamatos eszkaláció

A jelenlegi magyar–amerikai viszonyban viszont azt látjuk, hogy az idő előrehaladtával a feszültség nő, egyre nehezebb, politikai presztízs értelemben egyre drágább feladni a versenyt. Ugyanis mindkét fél egyre jobban elkötelezi magát, egyre radikálisabbakat lép, ami természetesen az ellenfelet is egyre radikálisabb lépések megtételére kényszeríti, ha nem akar vereséget szenvedni.

Vegyük példának csak a botrány kirobbanását: az amerikai nagykövetség először diszkréten, nem nyilvánosan jelezte a kormánynak a tiltó intézkedéseket. Erre azonban a kormányzat nem egy kooperatív, veszteségminimalizálós stratégiát választott – tehát nem tért ki –, például elindítva néhány demonstratív vizsgálatot, esetleg csendben leváltva néhány érintettet, hanem a feszültség élezése mellett döntött, és a Napi Gazdaság cikkében a kitiltás tényét nyilvánosságra hozva azzal vádolta az amerikaiakat, hogy amerikai cégek ellen folyó NAV-vizsgálatokat megbosszulandó cselekszenek. Miután az ügy nyilvánosságra került, az amerikai diplomácia már saját presztízsének és normáinak védelmében értelemszerűen nem tehetett mást, mint előrement, és André Goodfriend ügyvivő útján nyilvánosan is elkezdett beszélni arról, amiről eredetileg nem akart, tehát hogy a kitiltások egyes vezető kormánytisztviselők korruptságával függenek össze, nem pedig amerikai cégek ellen folyó adóhatósági vizsgálatokkal.

Lett volna visszaút

Természetesen még innen is lett volna visszaút, például a fentebb említett, látványos vizsgálatok elindításával, szükség szerint a „jó király nem tudott a rossz alattvalók tetteiről” jellegű kommunikációval támogatva. Ehelyett azonban további eszkalációt látunk: egyes kormánytagok megkérdőjelezik az amerikai diplomácia szavahihetőségét a vádak bizonyítását követelve, mások az ügyvivő kiutasítását pedzegetik, és akad olyan kormánybarát civil szervezet, amely egyenesen feljelentené, mellesleg látványosan demonstrálva, hogy fogalma sincs a diplomácia alapjairól sem. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy sejtsük: az Egyesült Államok valószínűleg ezután sem fog hátrálni, hiszen azzal nemcsak súlyos presztízsveszteséget szenvedne el, de konkrét politikai céljai is veszélybe kerülnének, a magyar mellett a regionális vonatkozásokat is ideértve.

A fegyverkezési verseny logikája

Ez pedig nem a „chicken game”, hanem a klasszikus biztonsági dilemma, vagy más néven spirálmodell logikája. A nemzetközi kapcsolatok elmélete szerint biztonsági dilemma akkor áll elő, ha az egyik fél a másiktól való félelmében fegyverkezni kezd, ami viszont a másik felet szintén fegyverkezésre sarkallja, ha nem akarja megkockáztatni, hogy hátrányba kerül. Ez könnyen akár háborúhoz vezethet úgy is, hogy a háborút valójában egyik fél sem akarja. Remek példa a biztonsági dilemma megvalósulására a hidegháború korából ismert fegyverkezési verseny, amely az idő előrehaladtával mindkét résztvevő fél számára egyre költségesebbé vált, feladni azonban mégsem lehetett. Egyrészt biztonsági okból, másrészt pedig azért, mert meghátrálás esetén az összes addig befektetett erőforrás elvesztegetettnek lett volna tekinthető. Azt a versengést végül az nyerte, aki tovább bírta gazdasági és politikai erővel.

Kölcsönös elrettentőképesség

A szovjet–amerikai szembenállás idején a közvetlen háborút azért sikerült elkerülni, mert mindkét oldal rendelkezett annyi és olyan atomfegyverrel, amely elrettentette az ellenfelet attól, hogy elsőként támadjon. Kölcsönösen megvolt tehát az az elrettentő képesség, amely meg tudta akadályozni a helyzet túlzott elfajulását. A két, a kölcsönösen garantált megsemmisítés szempontjából egyenlő katonai képességekkel rendelkező hatalom ellensúlyozta egymást. Így egyikük sem háborús győzelemre, hanem a roppant kockázatos tényleges konfliktust elkerülve stabilitásra (és közben az ellenfél kifárasztására) törekedett.

A magyar elrettentési képesség hiánya

Kérdés, hogy Budapest és Washington viszonyában az előbbi rendelkezik-e olyan elrettentési képességgel, amely megakadályozhatná, hogy az Egyesült Államok győzelemre törekedjen, természetesen szigorúan játékelméleti értelemben használva a kifejezést.

Valószínűbb, hogy nem. Arra a magyar vezetés kétségtelenül képes, hogy megemelje az amerikai nyomásgyakorlás költségeit, például a Török Gábor által említett, az amerikai dohányipari cégekre kihegyezett új adó útján. Ez értelmezhető egyfajta korlátozott elrettentésként is, a „ha te bántasz, én is bántalak” ősi logikája alapján. Ad absurdum, az is egy lehetséges – bár hosszú távú következményei miatt semmiféleképpen sem ajánlott – magyar stratégia, hogy az erősödő amerikai nyomást ellensúlyozandó a kormány mintegy Washingtont büntetve közelebb húzódik Moszkvához, belülről gyengítve ezzel a NATO-t, és demonstrálva, hogy mivel jár, ha túl erős nyomást próbálnak gyakorolni Budapestre.

Költségnövelés

A korrupciós állításokra folyamatosan bizonyítékokat követelő magyar stratégia is valószínűleg a költségek megemelésére épül: arra, hogy ha az amerikaiaknak vannak bizonyítékaik, azokat minden bizonnyal olyan módon szerezték, ami miatt kellemetlen volna őket egy szövetséges országban nyilvánosságra hozni. Azt a WikiLeaks, és főleg a Snowden-ügy óta valószínűleg senki nem gondolja, hogy az Egyesült Államok különféle szakosított szervei ne tudnának lényegében bármilyen információt megszerezni, ha ezt nagyon akarják. Ezzel minden bizonnyal a magyar döntéshozók is tisztában vannak, a józanabbjuk legalábbis biztosan. A magyar stratégia tehát feltehetően arra a számításra alapul, hogy az USA számára politikai értelemben túl költséges lenne a bizonyítékokat nyilvánosságra hozni, és ezzel a kormány bukását előidézni, hiszen ez nemcsak az információszerzés módját fedné fel, hanem esetleg – kormányzóképes alternatíva hiányában – az ország stabilitását is megingatná.

Stratégia helyett va banque

Ez a stratégia azért hibás, mert nem ad választ arra a helyzetre, hogy mi történik akkor, ha az USA úgy dönt, hogy igenis kész megfizetni a Budapesttel szembeni fellépés árát, és felvállalja a veszteséget saját stratégiai céljai (ideértve például a Moszkvához való túlzott magyar közeledés megakadályozása) megvalósítása érdekében. A magyar magatartás tehát, bár az eszkaláció bizonyos szintjéig tökéletesen működőképes (addig, amíg az USA nem hozza nyilvánosságra a bizonyítékait, felvállalva ennek költségeit), utána viszont szükségesszerűen teljes összeomlást eredményez. Ennyiben tehát sokkal inkább va banque, amivel a kormányzat próbálkozik, nem pedig valódi, kimunkált stratégia.

Ha ugyanis Washington kész megfizetni a magasabb árat is, akkor legvégül minden bizonnyal képes lesz az akaratát érvényesíteni Budapest felett, egyszerűen az Egyesült Államok és Magyarország közti méretbeli és hatalmi képességek okán. Ez pedig már átvezet a Török Gábor-féle „chicken game” hasonlat pontatlanságának másik elemére.

A hadihajó és a világítótorony

Van egy városi legenda, amely szerint egyszer egy hadihajó ingerült rádiózásba bocsátkozott egy, a saját radarjai szerint az útjában lévő objektummal, többször felszólítva a kitérésre, ám az akadály nem volt erre hajlandó. A vita egyre hevesebbé vált, amíg az illető objektum el nem árulta, hogy ő tulajdonképpen nem egy hajó, hanem egy szárazföldi világítótorony. Bármilyen erősnek is gondolja tehát magát a hadihajó, mégis jobban teszi, ha kitér, különben ízzé-porrá zúzódik a parti sziklákon.

Nem valós veszély

Hasonló a helyzet a magyar–amerikai viszony kapcsán is, egyrészt a végkifejlet okán. A klasszikus „chicken game-től” eltérően a fenti példában a legrosszabb esetben sem mindkét fél pusztulása a végeredmény. Ehelyett, míg a gyorsnaszád biztosan megsemmisül, addig a szárazföldre semmilyen érdemi hatást nem gyakorol az ütközés. Ami a világítótornyot illeti, számára az események legfeljebb látványosságot, és persze némi adminisztratív kellemetlenséget jelentenek, de valós veszélyt nem.

A gyorsnaszád esélytelensége

Mint fentebb láttuk, valószínűleg nincs a magyar kormány kezében olyan eszköz, ami elrettentést, azaz érdemi fenyegetést jelenthetne az Egyesült Államok számára. A „chicken game” működésében ugyanis kulcsfontosságú szerepe van az elrettentésnek, azaz a végső ütközéstől való félelemnek. Ez Török Gábor kamion versus Kispolszki példájában is játszik bizonyos szerepet, mert frontális ütközésnél – a sajnos bőséggel rendelkezésre álló tapasztalatok szerint – tipikusan a teherautó is komolyan sérül. Az ütközés tehát a kamionra is fenyegetést jelent (bár nyilván nem akkorát, mint a Kispolszkira nézve), ergo a kamion is törekedni fog arra, hogy elkerülje.

A fenti hajós példánál maradva azonban a gyorsnaszádnak semmilyen olyan eszköze nincs, amivel érdemi kárt tehetne a szárazföldben, nincs tehát elrettentő eszköz a kapitány kezében. A konfrontáció tehát csak a gyorsnaszádra jelent érdemi veszélyt, a szárazföldre nem – ebből következően az nem is fog tartani az ütközéstől.

Okos enged

A hadihajó–világítótorony analógia másik, a végkimenetelhez hasonlóan fontos eleme, hogy a világítótorony semmiképpen sem tud kitérni, még akkor sem, ha valamilyen rejtélyes okból akarna, hiszen szilárdan áll a szárazföldön. A katasztrófa elkerüléséért tehát aktívan csak a gyorsnaszád tehet, konkrétan azt, hogy a világítótorony figyelmeztetését megfontolva kitér, és nem kíséreli meg öngyilkos módon „jobb belátásra bírni” az őt irányváltásra rávenni próbáló tornyot. Mindkét fél számára ez jár a legkisebb költséggel, a gyorsnaszád számára pedig éppenséggel az egyetlen racionális opció.

Az USA nem fog kitérni

A kitiltási botrány kapcsán az amerikai külpolitika a saját, jól kidolgozott, legtöbb elemében évtizedek óta változatlan, a modern diplomácia működési módjának kontextusában pedig évszázados szabályrendszerét követi. Egyik sem olyasmi, amin néhány, összességében inkább csak kellemetlen, de semmiképp sem veszélyes magyar lépés miatt Washington változtatna.

Az Egyesült Államok a budapesti feszültség miatt biztosan nem fogja megszegni a saját szabályrendszerét, és kitérni. Sokkal valószínűbb, hogy – amint azt a lengyel Magyarország-szakértő, Dariusz Kałan nemrégiben kimutatta – az adott szabályrendszerén belül maradva a korábbinál keményebb eszközökhöz nyúl majd a probléma megoldása érdekében. Ennek egyik, már megvalósulóban lévő eleme, hogy az EU-t is igyekszik majd meggyőzni, hogy lépjen fel határozottabban az eddig is renitens Magyarországgal szemben, kétfrontossá téve a harcot, amibe Budapestet a saját döntéshozóinak rövidlátása sodorta.

Budapest egyetlen racionális lehetősége

A helyzetet tehát úgy lehet összefoglalni, hogy a magyar kormánynak a Washingtonnal szemben jelenleg követett konfrontatív stratégiája rendkívül kockázatos. Addig lehet eredményes, amíg az USA vonakodik vállalni a valóban kemény fellépéssel járó politikai költségeket. Ha azonban egyszer eljut erre a szintre, márpedig a helyzet eszkalációs logikája ebbe az irányba mutat, az a magyar kormányzat valószínű összeomlását vagy legalábbis komoly megrendülését eredményezi majd. A budapesti stratégia fő gyengesége egyrészt abban áll, hogy bizonyos eszkalációs szint felett működésképtelen, másrészt abban, hogy nem képes pontosan megmondani, hogy mikor jön el ez az eszkalációs szint.

Értelmetlen kockázatvállalás

A gyorsnaszád és a szárazföld példájánál maradva, ha a hajó kapitánya racionálisan gondolkodik, akkor az egyetlen lehetősége a kitérés. Próbálkozhat persze azzal, hogy közben a saját legénysége előtt demonstrálja hajózási tudását – nagyon közel merészkedve a parthoz –, de ez minden perccel egyre veszélyesebbé válik, ahogy közeledik a sziklákhoz, hiszen nem tudja pontosan, hol válik már túl sekéllyé a víz. A kockázatvállalást az teszi igazán értelmetlenné, hogy úgy sodorja veszélybe a hajóját, hogy közben a szárazföldre semmilyen érdemi hatást nem képes gyakorolni. A legtöbb, amit elérhet, az a kétes eredmény, hogy a világítótorony személyzete vakmerő őrültnek tartja majd – rosszabb esetben pedig némi részvéttel nézi végig az ő és hajója pusztulását, és segít a túlélők mentésében.

Titanic vagy Bounty

Valójában nincs más racionális opció, csak a kitérés. A gyorsnaszád legénysége pedig csak reménykedhet abban, hogy a fentiekkel a parancsnoki hídon is tisztában vannak. Ha ugyanis nem, akkor – csúcsra járatva a hajós hasonlatot – a tisztek és a legénység előtt mindössze két opció marad: vagy a Titanic, vagy a Bounty személyzetének sorsát választják. Előbbiek zöme a hajó elbizakodott, öntelt parancsnokával együtt veszett a vízbe. Utóbbiak viszont fellázadtak szadista, őrült kapitányuk ellen, és bár hazájukba nem térhettek vissza, legalább életben maradtak. A Titanic versus Bounty döntést viszont már a tisztek és a legénység hozzák meg, nem a kapitány.

Forrás: Origo.hu - Komment.hu rovat

További hírek a témában

Ez weboldal sütiket használ, hogy a felhasználói élményt javítsa. Feltételezzük, hogy ezzel egyetért, de ha akarja, bármikor letilthatja. Elfogad Részletek