Főoldal Vélemény Hadas Kriszta a tisztességes halál jogáról

Hadas Kriszta a tisztességes halál jogáról

10 megtekintés

1999–2000 volt, amikor szerkesztő-riporteként, egy 11 X 50 perces dokumentum sorozatot forgattam a magyar egészségügyről. Varga Gábor operatőr és Kovács István technikus kollégámmal hármasban közel négy hónapot töltöttünk először a Heim Pál Gyerekkórházban, majd az akkori Országos Baleseti Intézetben. A vágó Ari Gábor volt. Főszereplőink többek között dr. Csókay András idegsebész, dr. Pászti Ildikó gyermeksebész, dr. Baktai József sebész, dr. Kolyvek István aneszteziológus és Nagy Éva főnővér voltak. De még rengeteg orvos és nővér, továbbá megszámlálhatatlan beteg adta az arcát és életét a mi filmünkhöz. Azt hiszem, az volt az utolsó szövetség, amit az egészségügy és a média kötött! 

Hadas Kriszta évekig foglalkozott a magyar egészségüggyel.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Akkor még nem volt ez az egyébként indokolt ősbizalmatlanság, amiről mi médiások is tehetünk! (Mert akkor még nem csak a műhibaperekről számolt be a tévé.) Hónapokon át követtük és dokumentáltuk az akkori magyar egészségügy látleletét.

Emlékszem, ott voltunk, amikor Csókay doktor egy néhány hónapos kisfiú agyműtétjénél, egyforintos pénzérmével (akkor még volt) próbálta „meghúzni” a nem működő fúrót, amivel a haldokló baba koponyáját kellett lékelni. Megmentette a gyereket!

Ott voltunk, amikor Nagy Éva nővér a harminchatodik ledolgozott órája után is (miközben a saját gyerekei egy szuterénlakásban várták, hogy a mama végre hazatérjen), sokktalanította a szúrt sebbel vérző alkoholistákat, a drogos fiatalokat.

Láttuk, hogy combnyaktörött öregek piciny táskájukat a hasukon szorongatva, őrületes fájdalmak között remegve a folyosón órákig, fél napig is várták, hogy végre betolják őket a műtőbe. Mert az ellátásukra nem volt elég orvos, nővér és műtő. Volt, hogy tiszta lepedő és gumikesztyű sem volt. A műtősnők a szobák között pendlizve szedték össze az alapvető kellékeket. Tették ezt már akkor is minimálfizetésért!

Többségük már nincs ott. Láttunk felnőtt embereket, gyerekeket is meghalni, és csodásan felépülni! Egy életre belém égtek azok a hónapok, segítettek átvészelni a saját problémáimat. Mert azokhoz képest semmi sem volt semmi.

Ez 14 évvel ezelőtt volt. Emlékszem, amikor adásba kerülés előtt a szereplők közül egyesek tág pupillákkal meredve a képernyőre, mások könnyeiket törölgetve nézték az egyes epizódokat. Akkor szembesültek azzal, hogy ők és a betegeik tényleg ilyen körülmények között léteznek.

Emlékszem, hogy az akkori egészségügyi miniszter (nem nevezem meg, hogy ne pereljen be) az első adás után hogyan kérette be gyorsfutárral a következő epizódot, mondván, hogy ezzel nem lehet szembesíteni az embereket.

Arra is emlékszem, hogy a TV2 akkori vezetői, Tolvaly Ferenc, Pintér Dezső, Kereszty Gábor és Sváby András kiálltak a műsor mellett. Ez akkor még így ment. Ma már a „fortélyos félelem igazgat”. Soha többé, még rejtett kamerával sem lehet megmutatni a valóságot. Ha mégis, akkor az ember az egzisztenciáját, a megélhetését, gyerekei jövőjét kockáztatja! De 2000-ben még nem így volt! Engedték cenzúrázni az adást viszont, hogy ne legyen nagy balhé, fő műsoridőn túlra tették a műsort. A sorozat után kaptam néhány díjat, és a Baleseti Intézet is kapott néhány milliót, ami persze semmire sem volt elég. Azóta az intézményt összevonták, átalakították, de lényegében nem változott semmi. Sőt!

Kormányok, miniszterek jöttek és mentek, de a betegek helyzete ugyanaz maradt. Az egykori szereplőim közül néhányan elhagyták a szakmát, mások külföldre mentek, és akik maradtak… ugyanazt nyomják, csak már jóval öregebben.

Az ötvenéves doktor az orvoshiány miatt a pályakezdő rezidens munkáját végzi, a pályakezdő pedig kevés tapasztalattal, de az elvándorolt tapasztalt kolléga helyett próbál helytállni. Teljes káosz van! A beteg pedig fél napig üldögél a folyosón. Vagy fél évig vár egy mindent eldöntő vizsgálatra (addig hátha elpatkol alapon).

Az ideges, kizsigerelt egészségügyi dolgozók az ideges, kizsigerelt betegekkel küzdenek. Mindkét oldalról marha nehéz toleránsnak lenni. Az egyik fél minimálfizetésért, nulla megbecsülésért dolgozik így-úgy-amúgy, a másik fél egy életen át fizetett járulékért, sok ledolgozott évért, vagy „csak” emberi jogai alapján, várja az emberséges ellátást. Nem mindig kapja meg! Ez a rendszerből fakad! A rohadt életbe! Méltatlan körülmények között halnak meg ma emberek ezrei.

A kórházas sorozatom után még évekig foglalkoztam a magyar egészségüggyel. Például visszamentem a hajdani szereplőimhez, megmutattam, hogyan élnek azóta. A TV2-ben erre akkor még volt lehetőségem. Megmutattam, milyen egy megyei kórház (Miskolc) éjszakai ügyelete.

Rejtett kamerával körüljártam, hogy milyenek az illegális elfekvők, például Debrecenben, ahová az önkormányzati ágyak hiánya miatt kell dugni azokat a magatehetetleneket, akikről a munka és a család miatt nem tudnak gondoskodni a rokonok. Persze, nem én voltam az egyetlen. A TV2 Napló riporterei közül mások is, engedték nekik, megmutatták ezeket. Az internetes médiáról nem is beszélve.  

Ők is próbálkoznak rendületlenül… Én konkrétan belefáradtam! Egy idő után azt gondoltam, ideje a saját családommal, gyerekeimmel foglalkozni. Más vizekre eveztem… feladtam. Aztán rákos lett az apám, és vele újraéltem mindent, amit riporterként már évekkel korábban megtapasztaltam.

És ha valaki azt hiszi, van protekció, hát elárulom, ha nem pakolod magad förtelmesen, akkor nincs. Ha nem házalsz vele a médiában, ha nem fenyegetsz, ha úgy viselkedsz, mint bárki más, akkor nincs. (Lehet, hogy rosszul tettem, de ez már mindegy is.)

Van hálapénz, de az is csak a természetes útján működik. Aki tisztességes, az hálapénz nélkül is megtesz mindent, aki meg nem, annak az Isten pénze sem elég. Szóval nehéz halál vár ránk ilyen körülmények között! Csak a mindenkori politikusoknak van kegyelem. És a kórházak szempontjából tök mindegy, hogy épp ki van kormányon. Aki nem hiszi, járjon utána!

21 éves Sára lányomnak a legjobb fiú barátját most vették fel az egyik neves magyar orvosi egyetemre. Megígértettem vele, bárhová is veti a sors, 30 év múlva, amikor a férjem és én leszünk öregek és kiszolgáltatottak, a kamaszéveire emlékezve, majd segít nekünk rendesen meghalni. Úgy legyen! 

Forrás: Origo.hu - Komment.hu rovat

További hírek a témában

Ez weboldal sütiket használ, hogy a felhasználói élményt javítsa. Feltételezzük, hogy ezzel egyetért, de ha akarja, bármikor letilthatja. Elfogad Részletek